Egyszer volt, hol nem volt…

Dr. Thorne Wilde egyszer egy hatalmas sivatagi oroszlánnal nézett farkasszemet, és nem volt nála más, csak egy kötél, egy iránytű, és amit később úgy jellemzett: „határozott fellépés”.

Három napot és két éjszakát töltött egy Nyirkos Fűz ágai közé szorulva egy mocsár közepén, amíg a fa alatt tanyázó különféle csúszómászó lények tovább nem álltak.

Négy külön alkalommal menekült meg bugyogó nyelősárból, pusztán a leleményességére támaszkodva.

És mégis, ahogy ott állt a Zöld Alma Óvoda előtt, hatalmas kezét egy vidámra festett, állatokkal, virágokkal és arcokkal teleragasztott ajtó kilincsén nyugtatva, Dr. Thorne érezte, amint egy izzadságcsepp gördül le a halántékán.

Az ajtó mögül, alig tompítva, visítás, nevetés és egy falnak csapódó apró tárgy félreérthetetlen zaja szűrődött ki.

Egy dzsungel, gondolta, csak fedett helyen.

Az ajtó hirtelen kicsapódott, majdnem magával rántva őt is. Odabent egy energikus, csillogó szemű fiatal nő állt, vad, göndör szőke hajjal. Hosszú, bő szoknyát és sárga kardigánt viselt, melynek ujjait lazán felgyűrte a könyökéig.

– Dr. Thorne Wilde! – kiáltott fel Sunshine kisasszony, és nevéhez hűen széles, ragyogó mosollyal üdvözölte. – Megjött!

Megfordult, és összecsapta a kezét, mintha egyenesen az égből idézett volna meg egy hírességet. – Gyerekek! Gyerekek, csendet kérnék! Megérkezett a vendégünk!

Dr. Thorne behúzta a nyakát az ajtóban, és a válltáskáját pajzsként maga előtt tartva lépett be. Azonnal feszélyezve érezte magát a sáros bakancsa és poros ruhája miatt. Az a szag, ami minden izgatott kisgyerekekkel teli tantermet átjár, fizikai erővel csapta meg. Egy alaposan meggyötört papírlapot nyújtott át Sunshine kisasszonynak, miközben próbált csak a száján át lélegezni. – Én, öhm, köszönöm a levelét.

– Ó, igazán nincs mit! Nagyon örülünk, hogy itt van! – Mosolygott rá, és Thorne-nak kőből kellett volna lennie, hogy ne érezze a mosoly ragályos erejét.

Körülnézett a teremben. Úgy saccolta, közel harminc gyerek lehetett ott, három és öt év között – nem volt túl jó a kisgyerekek korának megbecslésében. Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámultak rá, megfagyva abban a pózban, amiben épp voltak. Volt valami a kisgyerekek nyílt, őszinte tekintetében, amit zavarba ejtőnek talált.

Ahogy végignézett a maszatos és taknyos arcokon, az egyik kisfiú lassan az orrába dugta az egyik ujját, miközben mereven Dr. Thorne szemébe nézett. Az ujj mélységéből ítélve a fiú valószínűleg aranyat bányászhatott.

Dr. Thorne esetlen mosolyra húzta a száját, és megköszörülte a torkát.

– Neked bajuszod van! – szólalt meg az egyik kislány.

Dr. Thorne nem erre számított. – Tessék? Én, mi?

– Az anyukámnak is van bajusza – folytatta a lány ünnepélyesen.

– Az… Biztosan az apukádra gondolsz, nem? – kérdezte reménykedve.

A lány értetlenül nézett rá.

– Sok kaja beleakad? – kiáltotta egy másik fiú, jóval hangosabban a kelleténél, mielőtt a lány válaszolhatott volna.

– Micsoda? Nem, dehogyis – mondta gyorsan Dr. Thorne. Nos, valójában beleakadt, de ezt nem akarta elárulni a fiúnak.

– Miért vagy ilyen nagy? – jött egy másik hang hátulról. – Nagyobb póló kell neked – tette hozzá egy másik fiú bólintva.

– Én, öh, a felfedezés nehéz munka. Sokat mászom. És a pólóm teljesen jó – tette hozzá, szúrós pillantást vetve az utóbbira.

– Sunshine kisasszony azt mondta, nekünk nem szabad mászni – jegyezte meg egy kislány, mintha egy hatalmas hazugságon kapta volna rajta.

Sunshine kisasszony erre vidáman összecsapta a kezét. – Dr. Wilde-nak szabad másznia a munkája miatt. Ő a világ egyik legnagyobb felfedezője. Többet tud a drágakövekről és a lényekről, mint bárki más, aki él.

– És aki halott?

– Azoknál is – mondta szárazon Dr. Thorne.

Sunshine kisasszony bölcsen továbblendült, mielőtt a gyerekek túl mélyre ástak volna ebben a témában. – Dr. Wilde volt olyan kedves, és eljött, hogy meséljen nekünk a világunk történelméről.

A gyerekeket ez nem nyűgözte le túlságosan, de úgy tűnt, elfogadják, hogy mesét fognak hallani. Mind leültek a földre, és úgy bámultak fel rá, hogy a fejüket szinte teljesen hátravetették.

Dr. Thorne tartott már előadásokat korábban is. Tudósoknak, tudósoknak, sőt más felfedezőknek is. Sejtette, hogy ez nehezebb lesz.

Sunshine kisasszony odahúzott neki egy kis széket.

Dr. Thorne ránézett.

A szék visszanézett rá, egyfajta vidám rosszindulattal. Körülbelül akkora volt, mint amin a gyerekek ültek. Sunshine kisasszony biztatóan bólintott.

Dr. Thorne komor beletörődéssel óvatosan ráereszkedett. A szék halkan megreccsent, Thorne-nak elakadt a lélegzete, de a bútor kitartott. A térdei az álla alatt voltak. Az igazat megvallva, majdnem jobban járt volna, ha a földre ül.

– Nos, gyerekek – mondta Sunshine kisasszony az előtte lévő komoly arcokhoz fordulva. – Tegyük fel a figyelő füleinket! – A kezeit a füle mögé tette.

Néhány gyerek utánozta a mozdulatot.

Dr. Thorne megköszörülte a torkát. Hoznia kellett volna vizet. – Jó reggelt!

– Jó reggelt! – kiáltották a gyerekek, amitől Thorne összerezzent. Ez hangos volt. – Jó reggelt – visszhangozta egy gyerek hátulról, öt másodperccel a többiek után.

– Ahogy a tanító nénitek mondta – itt bólintott felé, ő pedig jókedvűen visszasugárzott rá –, a nevem Dr. Thorne Wilde. Vad vidékeket fedezek fel, lényeket tanulmányozok, és mindent kiderítek a drágakövekről és arról, mire képesek.

– Azért fedezel fel vad vidékeket, mert Wilde a neved? – kérdezte egy zöld ruhás fiú.

– Nem.

– Van kardod? – kérdezte egy másik.

– Nincs.

– Ágyúd?

Dr. Thorne úgy döntött, gyorsan továbblép. – Sunshine kisasszony mondta, hogy szeretnétek hallani, hogyan lett a világunk olyan, amilyen most.

Az első sorban egy kislány ráncolta a homlokát. – Mindig most volt?

Dr. Thorne kinyitotta a száját, majd becsukta. Fogalma sem volt, mire gondol a gyerek. Sunshine kisasszony rámosolygott, de semmi segítséget nem nyújtott. – Nem – mondta végül. Úgy tűnt, jól tippelt. – Nagyon régen a világunk egészen más volt.

– Mennyire régen? – kérdezte a lány.

– Nagyon-nagyon régen.

– Száz éve?

– Inkább több ezer éve.

A lány értetlenül nézett rá.

– Az több, mint száz. – A lány álla leesett. A többi gyereket is lenyűgözte ez az adat. Dr. Thorne folytatta. – Mielőtt bármi is létezett volna abból, amit most ismertek, az utak, a városok, a szüleitek, a szüleitek szülei és az ő szüleik előtt, mindezek előtt más civilizációk éltek. Más emberek éltek előttünk.

Egy kéz a magasba lendült. Egy festékes arcú kisfiúé volt. – Volt nekik tízóraijuk?

Dr. Thorne gyanakodva nézett rá. A fiú teljes komolysággal bámult vissza. – Igen.

– Milyen?

– Nem tudom. Valószínűleg finom.

– Akkor honnan tudod, hogy igaziak voltak?

A teremben morajlás futott végig, mindenki egyetértett abban, hogy ez egy kiváló kérdés.

Dr. Thorne fészkelődni kezdett a székén, ami kezdett rendkívül kényelmetlenné válni. Megpróbálta gondosan megválogatni a szavait. – Néha találunk dolgokat – mondta. – Romokat, utakat, régi… technológiát. Sok mindenről csak sejtéseink vannak, de vannak dolgok… Amik egyszerűen meghaladják a képességeinket.

– Ha meghaladják, miért nem mész oda és hozod el őket?

Vett egy mély levegőt. – Úgy értem, nem értjük, hogyan működnek, mit csinálnak, vagy miért működnek még mindig. Szuper régiek.

– Öregebbek nálad?

Dr. Thorne úgy döntött, ezt figyelmen kívül hagyja. – Ezek az emberek csodákat építettek. Messze túlmutatnak azon, amire mi most képesek vagyunk. – Lehalkította a hangját és előrehajolt. A gyerekek fele követte a példáját, teljesen átszellemülve. – De aztán meghasadt az ég – mondta, és élesen összecsapta a tenyerét. Dr. Thorne nagy ember volt, a keze pedig kemény és bőrkeményedéses a sok évnyi munkától. A csattanás visszhangzott a teremben, mindenki összerezzent. Sunshine kisasszony a szívéhez kapott és felnevetett. Néhány gyerek felnézett a plafonra, mintha átlátnának rajta az égig, és azon tűnődtek, vajon újra meg fog-e hasadni.

– Messze északon, ahol olyan hideg van, hogy ha kiköpnél…

– Nem köpködünk, gyerekek – szúrta közbe gyorsan Sunshine kisasszony.

– …még azelőtt megfagyna, hogy a földet érné, egy hatalmas meteor – egy óriási szikla – izzó csíkot húzva érkezett a felhők közül. Nagyobb volt, mint egy hegy, és olyan fényesen száguldott át az égen, hogy az éjszakából nappal lett. Ha ott lettél volna, hogy lásd, megvakultál volna – mondta, elfedve a szemét. – Ha ott lettél volna, hogy halld, megsüketültél volna. – Befogta a fülét. – És amikor becsapódott a világba… – Drámai szünetet tartott. – BUMM! – ordította.

A gyerekek megint összerezzentek, néhányan fel is sikoltottak.

– A föld megnyílt – folytatta Dr. Thorne halkabban, mert néhány gyerek őszintén megijedt. – A föld megremegett. Városok dőltek össze. Új hegyek emelkedtek ki, a partokat és strandokat pedig óriási hullámok temették maguk alá, amik magasabbak voltak, mint ameddig ellátsz.

– A meteor kért bocsánatot? – suttogta egy copfos kislány.

– Nem kért – felelte Dr. Thorne komolyan.

A gyerekek szerint ez felettébb udvariatlan dolog volt tőle.

– Nos, ami ezt a hatalmas meteort olyan különlegessé tette – ami mindent megváltoztatott –, az az volt, amit a belsejében hordozott. – Benyúlt a táskájába. A gyerekek előrehajoltak, néhányan majdnem felborultak. Sunshine kisasszony is közelebb hajolt.

Előhúzott egy csepp alakú, áttetsző smaragdot, ami akkor is szikrázott és csillogott, ha nem érte fény. – A meteor tele volt drágakövekkel.

A teremben kitört a lárma. Ha egy zacskó édességet húzott volna elő és szórta volna közéjük, akkor sem lett volna gyorsabb a reakció. Minden gyerek egyszerre beszélt, alig várták, hogy megérinthessék a követ.

– Nyugodjatok meg, gyerekek! – kiáltotta Sunshine kisasszony.

Jól beválna a seregben, gondolta Dr. Thorne, ahogy a gyerekek azonnal visszatértek a helyükre, bár kicsit izgatottabbak voltak a megszokottnál.

– Ez, öhm, biztonságos? – kérdezte a nő.

– Ez igen – mondta Dr. Thorne, feldobva a követ a levegőbe, majd elkapva azt, amitől Sunshine kisasszony keze egy pillanatra ökölbe rándult. – Ez egy Szélüveg. Gyakori drágakő, a füves puszták sziklás dombtetőin találkozhatunk vele. – Finoman ráütött egy apró kézre, amely épp a kő felé lopakodott. – Többnyire ártalmatlan. Mások viszont kevésbé azok.

– Milyen mások? – kiáltotta egy zilált külsejű fiú. – Csillogósak?

– Igen.

– Nagyok? – kiáltotta egy másik.

– Igen.

– Meg lehet enni őket?

– Micsoda? Nem.

– Megpróbáltad már egyáltalán? – A fiú csalódottnak tűnt Dr. Thorne igyekezetének hiánya miatt.

– Nem ételnek valók. – Tartott egy kis szünetet, majd kényszert érzett, hogy hozzá tegye: – Ne egyetek meg semmilyen drágakövet, amit találtok.

Sunshine kisasszony halkan felhorkant, ami talán nevetés akart lenni.

– A meteorban lévő drágakövek semmihez sem hasonlítottak, amit a világ addig látott – folytatta Dr. Thorne. – Némelyik világított, némelyik zümmögött, némelyik tűz nélkül is tartotta a hőt. Némelyik olyasmit tett – és tesz ma is –, amit még mindig nem értünk. És nem csak ott hevertek; a becsapódás szétszórta őket az egész világon. Megváltoztatták a dolgokat. – Hatásszünetet tartott.

A gyerekek értetlenül bámultak rá.

– Például mit? – kérdezte ismét az első sorban ülő kislány.

– Nos, a kövek elkezdték megváltoztatni magát a földet is. Azonban a legnagyobb változást messze azoknál a lényeknél okozták, amelyek túlélték a robbanást, vagy utána bukkantak fel. Néhány állat különös képességekre tett szert. Némelyik alakot váltott. Némelyikből teljesen új lény lett.

– Például miből? – kérdezte egy kórusnyi hang.

– Például a Homoksuttogóból – mondta Dr. Thorne. Ezt a részt álmából felkeltve is tudta volna. – A sivatagban él, és a füle olyan érzékeny, hogy azt mondják, meghallja, ha valaki a sivatag túlsó felén sétál. Vagy a Nádaszkálóból. Ez egy kicsi, kék béka, ami a mocsarakban él. Ha megérinted, órákig látomásaid lesznek. Vagy a Délibáb-futóból…

– Az nagyon gyorsan fut? – kérdezte egy kisfiú gyorsan. Dr. Thorne megjegyezte magában, hogy minden kisfiú megszállottja a gyors futásnak.

– Persze – mondta. – Eltűnik, amint észreveszi, hogy ott vagy. – A fiú elismerően hümmögött.

– De a lényeg – folytatta –, hogy a drágakövek és a lények összekapcsolódtak. Ahhoz, hogy megtaláld a lényeket, hogy megértsd őket, hogy megközelítsd, vagy akár csak meglásd őket, nálad kell lennie a megfelelő drágakőnek.

– Ez egy drágakő? – kérdezte egy másik kisfiú, előbányászva egy követ a kertésznadrágjából, és Dr. Thorne felé nyújtva.

– Az egy kavics.

A fiú csalódottnak tűnt.

– És ez? – kérdezte egy lány.

– Az egy fenyőtoboz – felelte Dr. Thorne kissé zavartan. – Csak a megfelelő drágakő fog rezonálni a megfelelő lénnyel – tette hozzá sietve, mert még több gyerek kezdte kiüríteni a zsebeit.

– Miért? – kérdezte az első sorban ülő kislány. Úgy tűnt, rendkívül kíváncsi, ezért Dr. Thorne azonnal megkedvelte.

– Nem tudom – mondta.

A lány arcán látszó döbbenet elárulta, hogy még egyetlen felnőtt sem merte bevallani neki, hogy valamit nem tud. Sunshine kisasszony olyan szélesen mosolygott, hogy majdnem kettérepedt az arca.

Folytatta. – Nem minden drágakő egyforma. Némelyik az egész világon megtalálható, míg mások olyan ritkák, hogy még abban sem vagyunk biztosak, léteznek-e. Ritkaság szerint osztályozzuk őket: gyakori, különleges, ritka, epikus és legendás.

A teremben kitört a káosz.

– Én legendásat akarok!

– Apa mindig azt mondja, hogy én egy ritka példány vagyok!

– Az öcsém csak egy gyakori!

Sunshine kisasszony összecsapta a kezét. – Egyszerre csak egy beszéljen, kérlek!

Dr. Thorne kicsit felemelte a hangját a lárma felett. – Attól, hogy valami ritkább, még nem feltétlenül lenyűgözőbb. Egy gyakori drágakő is lehet rendkívül hasznos. Egy legendás drágakő pedig lehet szeszélyes, és fenekestül felforgathatja a táborhelyedet.

– Neked van legendásod? – kérdezte egy fiú, akinek az arca lekvárosnak tűnt.

– Nincs – hazudta Dr. Thorne. Nem akarta felkavarni az állóvizet.

– Láttál már olyat?

– Igen – mondta egyszerűen.

A terem elcsendesedett, a gyerekek megéreztek valami titkot.

– A drágakövek bántották az állatokat? – kérdezte egy kislány, mielőtt bármit mondhatott volna. Eddig csendben maradt, és szorosan ölelt egy plüssnyuszit.

Dr. Thorne ránézett. – Néha igen. Néha nehéz helyzeteket teremtettek a változásokkal. De a világ alkalmazkodott. A lények alkalmazkodtak. Még az emberek is, amikor végre összeszedték magukat, még ők is alkalmazkodtak. Megtanultuk, melyik drágakő segít, melyik árt vagy veszélyes, és melyik melyik lényhez tartozik. Új városokat építettünk, új eszközöket, új életmódot. De észak… – Intett bizonytalanul maga mögé és felfelé. A gyerekek engedelmesen próbáltak átlátni a falon. – Észak sosem gyógyult meg igazán.

Ismét sikerült lekötni a figyelmüket.

– Azokon a földeken, ahol a hatalmas meteor becsapódott – mondta –, a világ még mindig törött. Még mindig látni lehet. Vannak helyek, ahol a föld hatalmas táblákra hasadt, amik felemelkedtek, és soha többé nem jöttek le. Egész földrészletek lebegnek az égen, a felhők között sodródva. Néha, ha leejtesz egy követ, az felfelé száll ahelyett, hogy leesne.

– Ez CSODÁLATOSAN hangzik – lehelte az egyik gyerek.

Dr. Thorne pislogott egyet. Nem erre a reakcióra számított. – Nem az – mondta azonnal.

– Lehet ugrálni közöttük?

– Én nem tenném. Kivéve, ha van egy köteled valami szilárdhoz kötve, arra az esetre, ha nem jönnél le többé – ismerte el.

– A házak tudnak lebegni?

– Ott nem igazán építkezne az ember, de valószínűleg igen.

– A kutyák tudnak lebegni?

Dr. Thorne felsóhajtott. – Igen.

A gyerekek ujjongtak.

– Messze északon a gravitáció furcsán viselkedik. Olyan nehéznek érezheted magad, hogy a lábad felemelése is kínszenvedés. Az iránytűk nem működnek, így nem tudod, merre mész. Az idő is megbolondulhat. Néha órák telhetnek el egy szempillantás alatt.

A gyerekek bölcsen bólogattak. Pontosan tudták, milyen gyorsan repül az idő, ha jól érzik magukat.

– Azok a felfedezők, akik merészkedtek északra, eltűntek, és soha többé nem hallottunk felőlük.

– Honnan tudod? – kérdezte egy gyerek.

– Mert soha többé nem hallottunk felőlük.

– Lehet, hogy csak hazamentek.

– Biztos vagyok benne, hogy valaki kereste őket – mondta Dr. Thorne hosszú szünet után.

– Te elmentél megnézni a meteort? – kiáltott egy hang hátulról.

Dr. Thorne alaposan átgondolta, mennyit áruljon el nekik. – Elég közel mentem ahhoz, hogy lássam a meteort a távolban.

– Még mindig ott van?! – kérdezte hitetlenkedve egy maroknyi gyerek.

– Igen, még mindig ott van. Még mindig hatalmas. Van egy közeli hegy, ahonnan nagyon-nagyon messzire el lehet látni, és ha tiszta az idő… – Megrázta a fejét. – De azután eljöttem. Nem tetszett az a különös érzés a levegőben.

– Féltél? – kérdezte egy lány, Thorne tekintélyes termetét bámulva.

– Igen – mondta, és az őszintesége láthatóan hatott rájuk. – Minden józan felfedező fél valamitől. A félelem hasznos. Éberen tart.

– Ha féltél, miért mentél oda? – kérdezte újra a lány.

– Oda megyek, ahol tanulhatok valamit – vonta meg a vállát.

Sunshine kisasszony nyíltan bámult rá, amitől Thorne kissé feszélyezve érezte magát. Amikor a nő észrevette, hogy Thorne őt nézi, összerezzent, és gyorsan megköszörülte a torkát, az arca pedig kissé elvörösödött. – Nos, gyerekek – mondta vidáman, mindenkire rámosolyogva. – Mit tanultunk ma?

– A világ fura az űrsziklák miatt!

– A kutyák tudnak lebegni!

– Meg fogok enni egy drágakövet!

– Dr. Thorne szuper öreg!

Dr. Thorne megdörzsölte az orrnyergét.

– Rendben, osztály – kiáltotta Sunshine kisasszony, Dr. Thorne mögé lépve, és a vállára téve a kezét. Úgy tűnt, ott is felejti őket. Valószínűleg véletlen volt. – Álljatok sorba szépen, és adjuk oda a kedves Dr. Thorne-nak a rajzokat, amiket neki készítettünk!

A teremben kitört a nyüzsgés, a gyerekek felpattantak és az asztalaikhoz szaladtak. Hamarosan nagyjából sorba álltak, szinte pattogtak az energiától.

Először egy kislány lépett elő, aki félénken nyújtott át egy papírlapot. Egy nagy, kerek arc volt rajta, két lábbal, amik kitöltötték az egész oldalt. A háttérben egy tüskés sárga nap virított.

– Köszönöm, nagyon szép – mondta Dr. Thorne egy pillanatnyi szünet után, mire a kislány arca tűzpiros lett.

A következő egy színes firka-kaleidoszkóp volt. A sarkában egy elmaszatolt tenyérlenyomat díszelgett. A fiú szótlanul nézett rá, majd elszaladt, mielőtt Thorne bármit mondhatott volna.

A következő rajzon Thorne-t éppen megette valami. – Ez egy krokodil! – csiripelte a fiú lelkesen. Dr. Thorne halványan elmosolyodott.

– És ez a sok minden rajtam… – mondta a következő képnél, a rajzra mutatva.

– Az kosz – mondta a lány bólintva. Ránézett a bakancsára, majd vissza rá, mintha kihívná, hogy merjen ellentmondani.

– És ezek a vonalak?

– Az a szagod. Sunshine kisasszony azt mondta, hogy amikor utazol, nincs fürdés meg semmi.

Mögötte Sunshine kisasszony felhorkant.

Csak jöttek és jöttek, amíg Dr. Thorne előtt egy rendezetlen halom nem állt a veszély és a saját halála különféle ábrázolásaiból. Vajon milyen meséket mondott nekik a tanítónőjük, mielőtt megérkezett?

Felállt, a térdei elgémberedtek a kényelmetlen póztól. – Nagyon köszönöm – mondta, felmutatva a papírköteget. – Mind nagyszerűek. – Úgy érezte, adnia kellene nekik valamit cserébe. Benyúlt a táskájába, és előhúzta az első dolgot, ami a kezébe akadt. – Ez egy Vésett Állkapocscsont – mondta a faragványokkal borított fosszilizálódott állkapocsról. – Ez… nagyon régi. – Átadta a hozzá legközelebb álló gyereknek.

Sunshine kisasszonyra nézett. – Ez… megfelelő ajándéknak? – kérdezte tőle bizonytalanul. – Nem… – kereste a szót. – Ijesztő?

– Imádják – mondta a nő, és megszorította a karját. Felnézett rá mosolyogva. Talán dúdolt magában?

Dr. Thorne az ajtóra mutatott. – Most már indulnom kellene.

A nő ismét összerezzent, mintha egy álmodozásból tért volna vissza. – Igen, természetesen. – Az ajtóhoz kísérte. – Biztosan rengeteg expedíció és kaland vár még rád.

Kinyitotta az ajtót, és a friss levegő beáramlott, újult erővel töltve el Thorne-t.

– Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél – mondta a nő, ismét ragyogva. – Teljesen lenyűgözted őket. Nagyon jól bánsz velük.

Dr. Thorne megigazította a táskáját, és szárazon felnevetett. – Rád bízom őket. Mindenkinek megvan a maga szakterülete, tudod.

– Gyere vissza bármikor – mondta a nő, ahogy Thorne elindult. Úgy tűnt, nem siet bezárni az ajtót. – Bármikor.

– Ühüm – mondta Thorne, remélhetőleg semmitmondóan.

A nő végül elfordult, és mielőtt az ajtó becsukódott volna, Thorne még hallotta a kiáltását: – Rendben, azt hiszem, tízórai idő van! – amit ujjongás kísért.

– Nézzétek az epikus almámat! Ez valójában egy drágakő, amitől láthatatlan leszek…

– Az én kekszem legendás! Szuper erős leszek tőle…

Aztán már csak a tompa zajokat hallotta.

Dr. Thorne elmosolyodott, és kicsit kihúzta magát, hallva, ahogy a háta megroppan. Ideje volt visszatérni egy olyan dzsungelbe, amit jól ismert.